Gyerek koromban, a 70-es évek közepén volt egy újfoundlani kutyánk aki nagyon barátságos és szeretetre méltó volt. Ő volt Kormos Akkoriban az utca ahol laktunk még egy új utca volt, ahol csupa új ház volt, kerítés szinte sehol. Anyukám egy másik településen dolgozott egy intézmény konyhájában. Reggelente mindig a forgalmas főút mentén ment a buszmegállóba, ahová Kormos mindig elkisérte. Emlékszem, olyan fél három körül jött haza munkából, Kormos mindig ott várta a busznál. Lehet, hogy azért, mert nagyon okos volt, de lehet, hogy csak tudta, hogy anyukám hoz neki a konyháról maradékot. Egyszer csak nem jött haza többet, elveszett. Nagyon hiányzott. Ekkor határoztam el, hogy később még lesz újfoundlandim....

1993 őszén került hozzánk Aliz. A párom Szilvi, Alíz megérkezéséig nem volt egy nagy kutya rajongó. Aztán ez gyorsan megváltozott. Alízzal hamar jó cimborák lettek. Alíz az Ő kutyája lett. A családban mindenki nagyon szerette. Imádott labdázni, úszni, macskát kergetni, sétálni és jókat enni. Bárhová a legforgalmasabb úton is el lehetett vinni póráz nélkül, nagyon jó idegrendszerű nyugodt hutya volt. A lámpánál mindig leült magától, ha elinultunk jött Ő is, nem kellett vezényszó. Ha nyílott a kocsi ajtó már bennt is volt. Velünk szeretett lenni. Mivel Baján élünk ha az idő engedte szinte minden nap úszott a Sugovicában vagy a Dunában. Ha kellet százszor kihozta a labdát a vízből. 2002-ben öreg korára kapott maga mellé egy bordert (Vinit), majd két évvel később Maid-del bővült a csapat. Tudtuk, hogy egyszer el fog menni. A borderek azért lettek akkor, hogy legyen átmenet, ne maradjunk kutya nélkül. Mégis amióta nincs, ha kimegyek az udvarra mindig keresem, de nem jön. Nehéz elfogadni, hogy nincs többé. A kutyák egy jó szóért, egy simogatásért és némi kevés kosztért bármit képesek a gazdi kedvéért megtenni. Azt a csillogó szempárt sohasem felejtem el. Köszönök mindent Alíz!

Gáspár László 2006.07.19.